Basil Fourey Wiki
Advertisement

ID-100113170.jpg

Amatőr fantasy író vagyok. Az általam kitalált világ, Wobihmoarr nem kifejezetten konvencionális fantasy univerzum, ami tartogathat bizonyos izgalmakat annak, aki kellőképpen nyitott és kalandvágyó, és akit jobban érdekelnek az emberi viszonyok, mint a csodás kalandok, ugyanakkor nem ijeszt el az, hogy ehhez egy kitalált világba kell elutaznia és közben el kell fogadnia annak sokszor valószínűtlennek és idegenszerűnek tűnő törvényeit, de cserébe nem áltatom azzal az olvasót, hogy könyveimben egy új Tolkienre vagy GRR Martinra vagy Jordanre fog találni. Viszonylag sokat várok tehát könyveim lehetséges olvasóitól, ezért mikor a trilógia közreadása mellett döntöttem, eleve nem az üzleti és irodalmi siker reménye hajtott, hanem egyik kedves barátom bölcs mondása csengett a fülemben: ne szabjunk határt a gondviselésnek. Bízom benne, hogy mégis lesz néhány ember, aki esetleg kap majd valamit ezektől a könyvektől.    


Miért írni?[]

Kamaszkorom óta mindig írtam különféle műfajú szövegeket és volt közte szépirodalom is. Arra ugyan hamar rájöttem, hogy sem költőnek, sem írónak nem vagyok való, de mindig is foglalkoztatott a fikció. Míg kortársaim zöme szerepjátékokkal, társasozással elégítette a fikció iránti igényét, én sokat bíbelődtem azzal, hogy fiktív országok kultúráját, történelmét, politikai berendezkedését próbáltam kitalálni. Még egyetemista voltam, amikor hirtelen az a gondolatom támadt, hogy regényformában kellene az évek alatt összegyűlt töredékeket egységes egésszé összerakni. Ez lett a Kegyetlen istenek, amelyet aztán hosszú évekre félreraktam, s csak nagyritkán vettem elő, mint fiatalabb éveim kedves emlékét. Tavaly nyáron azonban alaposabban átolvasva arra jutottam, hogy néhány dolog évek óta zavart a kész szövegben, ezért egy alapos nagyjavításnak vetettem alá a regényt és így készült el a végleges változat. Mivel közben rengeteg dolog eszembe jutott, ami nem fért volna be a könyvbe, mintegy magától született meg a trilógia két újabb kötete. Olvasni jó és írni is jó. Mindkettőt ajánlom azoknak, akikben megvan a szükséges kalandvágy és kíváncsiság. 

Miről írni?[]

A trilógia elkészítése óta némiképp másként látom azt, hogy miről is írtam ezeket a könyveket. Mikor tizenkét éve nekiálltam az első kötetnek, még azt hittem magamról, hogy főleg a történetmesélés érdekel. A rendelkezésemre álló öletekből egy olyan nagy történetet szerettem volna összeállítani, amelyben látszólag feltartóztathatatlanul haladunk a vég felé, majd egy ponton a hősök elkezdik elveszíteni a kontrollt saját sorsuk felett, minden szétesik körülöttük és a vég akkor jön el, amikor kénytelenek szembenézni ezzel a ténnyel. Egy olyan történetet akartam elmesélni, ahol a jóknak és rosszaknak egyforma esélyük van a sikerre, ahol az emberi tudás korlátozott és a legjobb szándékkal is lehet nagyot tévedni, s ahol ezért a legravaszabb intrikusok bukják a legnagyobbat. Olyan történetet, ahol a legkicsiszoltabb tervet is keresztülhúzhatja a véletlen, s ha valami végzetszerű, akkor az éppen az, hogy a véletlen a legnagyobb úr.

Ma már úgy gondolom, hogy amiről valójában írtam, az egy meglehetősen komor vízió arról, hogy mit jelent embernek lenni: folyton vágyni dolgokra, törekedni, hogy azokat elérjük, tervezni, hogy sikerrel járjunk, figyelembevenni embertársaink igényeit, vágyait, terveit, miközben hol szeretjük, hol gyűlöljük, hol nagyra tartjuk, hol megvetjük őket,számítani a segítségükre és számítani az árulásukra is, számítani arra vagy éppen megfeledkezni róla, hogy képtelenek vagyunk felmérni tetteink összes következményeit, hogy a szerencse forgandó, hogy ami egyszer beválik, az másszor katasztrofális kudarchoz vezethet, hogy az élet nagy kérdéseivel szembesülve az ember végül egyedül marad. Mindebben persze nincs semmi eredeti. Aki olvasott Thuküdidészt, Szophoklészt, Tacitust, Machiavellit, az tudja, hogy milyen régi, bölcsen, okosan és milyen borzongatóan szépen megírt példái vannak ennek a víziónak. Mégis, ma már azt gondolom, elsősorban ez foglalkoztatott írás közben. Nem véletlen, hogy intrikákról és háborúkról írtam: írhattam volna egy társasház, egy baráti társaság belső viszonyairól is, de sehol sem olyan könnyen felismerhetőek az emberi létezés sötét oldalai, mint ott, ahol döntéseink magátólértetődő következménye lehet élet vagy halál.    

Miért fantasyt?[]

Kamaszkoromban a fantasyt számomra a M.A.G.U.S. könyvek jelentették, amelyekből csak keveset és azokat is felületesen ismertem, s később sem váltam a műfaj elkötelezett hívévé. Tolkient azért becsülettel olvastam, s nagyra is becsülöm őt, s annyiban példaképemnek is tekintem, hogy az általa használt, sokat kritizált írásmód az általa kitalált regényvilággal tökéletes harmóniában van. Lehet nehezen olvashatónak tartani A gyűrűk urát vagy gyerekesnek A hobbitot, a magam részéről azt gondolom, stílusuk egy rendkívül művelt, okos és nagyon tudatos író kétségkívül nem éppen népszerűséghajhász, ám alaposan átgondolt döntéseinek eredménye. Ezt a tanulságot saját világommal kapcsolatban is igyekeztem érvényesíteni: tisztában vagyok vele, hogy lehetett volna itt-ott könnyebben olvashatóvá tenni, amit írtam, de a legtöbb ilyen rész azért lett olyan, amilyen, mert szerintem éppen így tudott valamilyen hangulatot megjeleníteni, az illett oda a legjobban. Igyekeztem hű lenni magamhoz és az elképzelt világ szabályaihoz. Martinnal sajnos csak nemrég találkoztam, s bár a Song of Ice and Fire kész köteteit elolvastam és nagyon tetszettek is, Wobihmoarr nagyon keveset köszönhet Westerosnak, mert csak akkor szembesültem ezekkel a könyvekkel, mire már rég  keresztülszenvedtem magam Wobihmoarr világának kidolgozásán és a Kegyetlen istenek megírásán. Így már nem is kísérthetett meg a gondolat, hogy Martintól tanuljak. Habár Wobihmoarr emberi viszonyai valakiben esetleg felidézhetik az Öt Király Háborúját, ironikus módon az a helyzet, hogy ha valaki, akkor éppen a látszólag éppen ellentétes világképet képviselő Tolkien volt rájuk komoly hatással.

Nem is azért írtam fantasy műfajban, mintha fantasyregényt akartam volna írni. A műfajhoz, ahogy azt ismertem, nem sok közöm volt. Nem csak, mert nem sokat tudtam róla, hanem már csak azért sem, mert a természetfelettit sosem voltam képes egészen komolyan venni egy fikciós mű keretei között sem. Elfogadtam, hogy léteznek mesék, s a mesékben van természetfeletti, és még csak azt sem gondoltam, hogy a mese egy komolytalan műfaj lenne, de valószerű történetként egy pillanatig sem voltam képes elfogadni az ilyen műveket. Szépirodalmi próbálkozásaimban ironikus módon voltak mesés elemek, ez akkor egészen természetesnek tűnt, bár ma már inkább furcsállom, de azt már akkor is tudtam, hogy ha egyszer valószerűségre törekvő munkát írtam volna, mindenképpen kihagytam volna belőle a természetfeletti elemeket. Kézenfekvő választás lett volna hétköznapi, jelenbeli történetekről írni, de ilyenekre sosem voltam képes. Talán éppen ez mutatta, hogy nem lennék hivatásos írónak való. S valamiért történelmi környezetbe helyezett művet sem tudtam volna írni. Nem mintha nem próbálkoztam volna vele, ráadásul még szerettem és ma is szeretem a történelmet. Ám a történelmi regény igazán nehéz műfaj. Rengeteg ilyen könyvet olvastam, de nagyon kevés nem okozott csalódást. Vagy üres díszletnek éreztem a történelmet, amelynek háttere előtt banális mai történetet akarnak nekem eladni vagy azt találtam, hogy az illetőnek, hiába is próbálkozik lelkiismeretesen, semmi érzéke a történelemhez, "wie es eigentlich gewesen ist". A valószerűség tesztjén a legtöbb történelmi regény elbukik a szememben, nem kevésbé, mint a természetfelettit tartalmazó történetek. Ezért egyre határozottabban azt éreztem, hogy hiteles, igaz történetet akkor fogok tudni elmesélni, ha nem kötnek a megtörtént történelem szabályai, s ha csak azokra a szabályokra kell tekintettel lennem, amelyeket én magam állítok fel az adott világra érvényesen. Ha ezt a kitalált világot nem ókori civilizációk mintájára találtam volna ki (természetesen kényelmes túlzásokkal és speciális játékszabályokkal), hanem távoli bolygókra helyeztem volna, akkor nem is fantasy lenne, lehetne akár sci-fi is. De mivel engem a múlt mindig is jobban inspirált, mint a jövő, mintegy magától adódott ez a sajátos - mondhatni: szekuláris - fantasy műfaji karakter.

Lehet persze, hogy olvasóim között lesz, aki szerint nagyon is valószínűtlenek a könyv történései: hogy nehéz elképzelni a valóságban sokszázezres hadseregek csatáját, nem tűnik túl valószerűnek egy főhős, aki "sosem alszik", s aki idegen barbárból lesz a birodalom első embere, sem egy ennyire centralizált hatalmas birodalom, amely évszázadokig fenn tudna maradni. Talán azt is felrója, hogy a szereplőknek gyakran heves érzelemkitöréseik vannak, hol sírnak, hol nevetnek, hogy van néhány párját ritkítóan gonosz figura a könyvben és így tovább. Megértem, ha valaki így érez. A trilógia egyes darabjai kétségtelenül nem lélektani pontossággal írt realista regények, hanem bizony fantasy könyvek, ha tetszik: ponyvaregények. Ezzel együtt is, igyekeztem olyan világot felrajzolni, amiről azt gondoltam, egy némiképp szkeptikus gondolkodású ókori történetíró hitelesnek tudna elfogadni. Az ókori történetírók előszeretettel írnak félmilliós-milliós hadseregekről, megátalkodottan gonosz királyokról. Náluk láttam, hogy a hősöknek sokszor egészen képtelen dolgokat tulajdonítanak a kortársaik, s hogy bizony sokszor sírnak, jajveszékelnek még a legnagyobb hősök is, Hogy úgy mondjam, én az én elképzelt világom Thuküdidésze vagy még inkább: Tacitusa szerettem volna lenni. Ez talán nem könnyíti meg az olvasást, de a magam részéről az általam elképzelt világ fontos részének tartom ezt a fajta hitelességet, s csak remélni tudom, hogy lesz olvasó, aki képes lesz örömet találni így is a könyvek olvasásában.  

  

Advertisement